Iskola Kínában

2008 március 2. | Szerző: Silver |

 Ma:

Kínában minden diák minimum 9 évet jár iskolába. Vagy 5 évet járnak
általános iskolába és 4 évet középiskolába, vagy 6 évet általános
iskolába és 3 évet középiskolába. Középiskolába 14-15 éves korukig
járnak a diákok, utána 15-18 éves korukban tanulmányaikatfolytathatják
általános vagy szakirányú képzésben. Azok a diákok, akik az EF
Középiskolai Tanév programra Kínába jelentkeznek, ezen a folytatólagos
képzésen vesznek majd részt.

A kötelező tárgyak a kínai,
angol, matematika, fizika, kémia, biológia, történelem, földrajz,
filozófia, zene, művészet, sport és számítástechnika. Választható
tárgyként a diákok felvehetik a kínai kultúrát, elektro technológiát,
számítógép installációkat és a gongfut. Ezeken kívül heti 3
testenevelés óra van, ahol általában focit, kosárlabdát, röplabdát,
badmintont és pingpongot kínálnak. A zenei órák ugyancsak az iskolai
oktatás részét képezik.

Régen:

Alapiskolák. A kínai iskoláztatás alapját az alapfokú iskolák
alkották. A falvakban vándortanítók magániskoláikban oktattak, a
városokban a kormány létesített ilyen intézményeket. Az oktatás
ingyenes volt. Alapiskolába 5-tõl 10 éves korig jártak a fiúgyermekek,
befejezésekor pedig vizsgát tettek. A tehetõsebb családok leányait
magántanítók oktatták.

A tanulás – tekintettel a rendkívül bonyolult kínai szókép- és fogalomírásra – igen nagy erõfeszítést igényelt.
Több ezer írásjegyet kellett elsajátítani. Különbözõ életkorú
tanítványok tanultak együtt, egy idõben a tanító vezetésével. (A mai
értelemben vett, közel azonos életkorú gyerekek csoportjaiból álló
osztályok még nem alakultak ki.) Az alapkészségeken túl a természetre,
az emberre és a társadalmi együttélésre vonatkozó ismeretek szerepeltek
tanítási anyagként. A legelterjedtebb módszer a szövegek szó szerinti memorizálása
volt. Egyiptomhoz hasonlóan Kínában is meg voltak gyõzõdve arról, hogy
az értelem szintjén elsajátított, bemagolt erkölcsi parancsok, etikai
normák egyúttal a gyermekek viselkedését is alakítják.

Az olvasástanítás a következõképpen történt: “A könyvet felnyitják,
s a tanító minden bevezetés nélkül olvasni kezd. Minden tanuló elõtt
van egy könyv, s a tanító után mondanak minden szót, mialatt a jeleket
az ujjukkal mutatják a könyvben. Egyszerre csak egy sort olvasnak, s
ezt addig ismétlik, mígnem a tanulók a jeleket meg tudják jegyezni, s a
tanító nélkül is el tudják olvasni. Ezután kívülrõl is megtanulják, s
csak utána kezdenek új sort.”  

A bemagolt szavak írásjegyeit utólag megtanulták. Az írást félig
áttetszõ papíron gyakorolták a lap alá helyezett sablon segítségével,
vagy az írásjegyek elõrajzolt kontúrjait töltötték ki ecsettel.
Gyakorlásra lakkozott fehér táblácskákat használtak, amelyekre vízzel
lemosható tussal írtak.

Középfokú képzés a járási, tartományi iskolákban. Vizsgával
záruló, 10-tõl 14 éves korig tartó képzés folyt ezekben az
intézetekben. Az oktatásért itt már tandíjat kellett fizetni. A
tananyag középpontjában találjuk az öt kánont (szent könyvet), az
úgynevezett “King”-eket. Ezek a következõkbõl állottak: Változások Könyve, a Történelem Könyve, a Dalok Könyve, a Rítusok Könyve és az Évszakok Könyve. Konfúciusz
(a Kr. e. VI. század második felében élt) gyûjtötte össze az öt könyv
anyagát a legrégibb hagyományok alapján. A tanulók ezen a szinten már
nem annyira a mechanikus emlékezetbe véséssel, hanem a klasszikus
szövegek értelmezésével, magyarázatával foglalkoztak. Az õsi Kína
hagyományait, értékrendjét közvetítõ mûvek tanulmányozásának nem csupán
a tudás gyarapítása volt a célja, hanem az érzelmi beleélés
képességének fejlesztése és az erkölcsi érettség kialakítása is.

Felsõfokú képzés: állami tisztségviselõk (mandarinok) képzése.
A háromlépcsõs állami vizsgarendszerre való elõkészítés a tartományi
iskolákban folyt. Az öt kánon tanulmányozása itt a négy klasszikus
könyv (Beszélgetések és mondások, Mencius tanítása, A nagy tanítás, A
közép mozdulatlansága) tartalmának megismerésével egészült ki.

Független külsõ hivatalok szervezték a versenyszerû keretek között zajló vizsgákat.
A jelöltek nem használhattak segédletet, “puskát”, akit csaláson értek,
keményen megbüntették, nem tölthetett be semmilyen hivatalt többé
(“elvesztette arcát”). Az írásbeli dolgozatot a külvilágtól elzárva egy
lepecsételt ajtajú fülkében több napig írták. A legkiválóbb jelöltek
elnyerték a hivatalnoki rangot és a vele kapcsolatos nemesi rend
fokozatait. Vizsgán a bukás nem jelentett életre szóló kudarcot,
megbélyegzést. A sikertelen vizsgázók bámulatos kitartással
jelentkeztek évtizedeken át a nagy megmérettetésre.

Alapfokú vizsgákra két-három évenként került sor a kerületi
hivatalok rendezésében. Elõbb egy verset, majd egy fogalmazványt
kellett írni klasszikus szent szövegek idézeteinek felhasználásával. Ha
ezt a próbát a jelölt kiállta, akkor a “virágzó tehetség” címet viselhette, de hivatalt még nem kapott. Általában a jelentkezõknek csupán tíz százaléka tette le sikerrel ezt a vizsgát.

Sokkal keményebb erõpróbát jelentett a tartományi hivatalok négy-öt évenként rendezett középfokú vizsgája. Ennek tétje a “kitûnõ tehetség” cím és egy magas hivatali tisztség volt.

Tizenhárom évenként került sor a birodalmi hivatalok vizsgáira. Több ezer résztvevõ közül választották ki tizenhárom nap alatt azokat, akik kiérdemelték a “legkitûnõbb tehetség”
megkülönböztetõ rangját. Jutalmul a legmagasabb hivatali állásokra
pályázhattak, Kína legbefolyásosabb szervezeteinek tagjai közé
kerülhettek. A legjobbak a császár udvaráig is eljuthattak.

Kínában a magasabb mûveltség birtokosai nemcsak elméleti tudásra
tettek szert, hanem kialakították magukban az önvizsgálat, az
önalakítás, a belsõ harmónia megteremtésének képességét is. A
terjedelmes szövegek emlékezetbe vésése után az õsi könyvek erkölcsi
tanításainak értelmezése, a régi hagyományokban való elmélyedés, a
múltban való feloldódás morális támpontokat, “kapaszkodókat” nyújtott a
mûvelt embereknek.

Az ókori Kelet nagy kultúrái közül Kínában figyelhetõ meg leginkább a hagyományok kultusza.
A régiek iránti alázat és a szinte kritika nélküli tekintélytisztelet
magyarázza, hogy már gyermekkorban a szülõk, az idõsebbek és
feljebbvalók iránti feltétlen engedelmességre nevelték õket. A lakosság
nagyobb részének, több százmillió szegénynek – akik az iskoláztatás
költségeit nem tudták megfizetni – be kellett érnie a családi
neveléssel.